Barokk = szokatlan, szeszélyes, különc gondolkodásmód

A renaissance szobrászat problematikája a különböző mesterek, főleg Michelangelo alkotásaiban teljesen kimerült.

A csodáló vagy féltékeny utódok számára nem maradt más hátra mint a kiváló előképeket saját eszközeikkel felülmúlni. Szabadjára engedni a technikai virtuozitást, fokozni a külső és belső mozgás jelenségeit, növelni a méreteket és elfinomítani az arányokat, kikeresni az alakok vagy csoportok szinte lehetetlenek tűnő egyensúlyi helyzetének megoldásait.

A barokk korának világképe: a tudomány csillagórája a 17. században. Az okság elmélete a természettudományokban és a filozófiában. A világ, mint egyetlen hatalmas mechanizmus. Végtelen tér, folyamatos mozgás, fogaskerék-elv. Az építészet kiindulása: a város, mint építészeti kompozíció. Róma átalakítása: Piazza Popolo, S. Pietro térbeli felépítése. A perspektíva és a végtelen a városképben. A barokk templom kialakulása: Borromini (S. Carlo alle Quatro Fontane, S. Ivo della Sapienza. Cortona: Sta. Maria dela Pace, Firenze, Pal. Pitti. Andrea Pozzo, Guarino Guarini.

A barokkot a reprezentáció és pompa mûvészetének tartják, amely a feudalizmus utolsó szakaszában, az abszolutizmus és ellenreformáció korában bontakozott ki. A barokk több volt, mint az építészet öncélú közjátéka, az "elfelejtett" klasszikus formák visszaidézése. Jelentõségét a tudomány történetébe ágyazva is  nyomonkövethetjük.

A  meggyõzés, széles gesztusok, színpadi hatás szorosan összefüggött az ellenreformáció céljaival és módszereivel. A stílus bonyolultsága, sodró lendülete, a szenvedélyes rábeszélés igénye és váratlan, meglepõ hatásai jól szolgálták a feudális életforma fenntartását és a katolikus egyháztól elpártolt, református hívek visszahódítását. A festészet, szobrászat, berendezõ mûvészet, parktervezés, életvitel és a színház formálói szívesen bocsátották tehetségüket az építészek és gazdag fõúri megbízóik szolgálatába.

A barokk világkép azonban ennél többrõl tanúskodik.

A 17. század a tudományok tüneményes felfutását hozta magával. A korszak az emberiség valóságos "csillagórája" volt. Elõbb az alaptudományok - matematika és mechanika - indultak fejlõdésnek. Felfedezték a föld légkörét és az elektromosságot. Foglalkoztak a mágnesességgel és a hõ-jelenségekkel. Az optikai kutatások hatalmas léptekkel haladtak elõre. De az élõ természet - biológia, zoológia, anatómia - kutatása is meggyorsult. Tisztázódtak az égitestek mozgásával kapcsolatos kételyek: a világmindenség természetes rendje világossá vált a kutatók elõtt. Mindebbõl azt a következtetést vonták le, hogy a világ egyetlen, összefüggõ, nagy rendszer, melynek apróbb - nagyobb alkotó elemeit a szigorú okság tartja tökéletes egységben.
Új világkép született, mely szerint a világ egyetlen hatalmas gépezet, melynek jelenségei a fogaskerekekhez hasonlóan kapcsolódnak egymásba. Minden mindennel összefügg - vélték -, minden jelenség alá- vagy fölérendeltje egy másiknak. E szigorú rend, a dolgok egymásrautaltsága megismerhetõ, állították a tudósok és a mûvészet képviselõi mindezt nagy igyekezettel formálták mûvészeti képpé.

A barokk mozgásában az egyes jelenségeket "filmszerûen" összekapcsolva kívánta ábrázolni az univerzumot.
A barokk legfontosabb alkotó elve az alá- és fölérendelés. A barokk a méretek mindenek feletti, soha nem látott fokozására törekedett, a kialakított tér talányos: a térbe lépve csupán egyes részletei tárulnak fel. Más motívumai csak sejthetõek: szívesen él az illúzió - érzéki csalódás - módszereivel. A barokk tér csak a térben mozogva tárul fel. A barokk dinamikus,  összemossa a határokat az épített architektúra, a festett építészet, a szobrászat és épületplasztika között. Valóság és képzelet, e világ és túlvilág határai egymásba mosódnak. Mindezek az elvek magában a városrendezésben is világosan kimutathatóak.

A barokk Rómában született. A római birodalom egykor hatalmas városa, a pápák székhelye, a 16. században falusias képet mutatott. Hogy ezen változtassanak, a város fontos pontjain egy-egy, Egyiptomból hozott, nagyméretû gránit obeliszket állítottak fel. A cél az volt, hogy ezeket a csuklópontokat hangsúlyos fõtengelyekkel, sugárutakkal kössék össze és ezzel világos, ugyanakkor mozgalmas új szerkezetet adjanak a településnek. Így jelölték meg a S. Pietro elõtti teret, a Via Sistinát és a Piazza Popolót is. Utóbbi máig Róma egyik kapuja. Fõ motívuma az ovális tér közepén álló obeliszk. Innen hármas sugárút fut a város irányában. A középsõ utat mindkét oldalára egy-egy kupolás templomépületet emeltek, ezzel jelezték a hely fontosságát és "kapu-szerepét" hangsúlyozták.

IRODALOM:

A barokk irodalmat nagyfokú formaéhség jellemzi, ezt bizonyítja a bravúroskodó technikára utaló díszítõelemek bõsége: az érzéki hatású metaforák, a pompázó jelzõk, bizarr akusztikájú verselési formák.

Ezt a barokk dekorativitást a hagyományos retorika bontakoztatta ki. Gyakori volt a "concetto", vagyis a merész és elmés retorikai fogással alkotott szellemes csattanó használata. Ezek és a hatáskeltõ kérdések, felkiáltások, késleltetések és megtorpanások tették még hatásosabbá a halmozódó mondatszerkezeteket. A retorikával együtt kerültek át a barokkba az antik motívumok is, de itt már nem az antik eszmék szimbólumaiként, hanem mint díszítõelemek használatosak.

A barokk irodalom tartalmában is az érzelemre akar hatni, az irracionális világkép lép elõtérbe szemben a reneszánsz racionalitásával. Az agitatív, minden áron hatni akaró pátosz igyekszik az olvasót magával ragadni. Irracionális és racionális szembenállását a látszat mögötti lényeg magyarázatával, vagy valószerûtlen elhitetésével igyekeznek feloldani.
Az egyházi irodalomban ez a ráhatás kétpólusú: egyfelõl a misztika és az elragadtatás, másfelõl a meggyõzés és a megijesztés áll az eszme szolgálatában.

A világi irodalomban egyrészt a heroizmus (de ez is Istent szolgálja), másrészt pedig az életörömök kultusza domborodik ki. 

ZENE

A  korszak maga, kb. 1600-1750-ig, J. S. Bach haláláig tart.  Bonyolult, mozgalmas stílus,  formabontó, érdekes, izgalmas diszítőelemekkel.

Az őj zenei irányzat lázba hozta a kor emberét. Érdekesség, hogy a zeneszerző pontosan előírta, hogy egy-egy szólam milyen hangszercsoportban szólaljon meg. A barokknak köszönhető, hogy oylan fiomítások történtek, aminek  eredményeként kialakult a magas-,és mélyvonósok négy szólama. (Egy-egy szólamot többen játszottak) Szintén a barokk érdeme, az opera -és  két új műfajm az oratórium és a szonáta - megszületése.(Jellemzői az érzelnmek ábrázolása érthető szöveggel, a zárt áriák és az önálló zenekari részek.)

A barokk zene jelelmző  stílusjegyei:
- az ellentétek (halk-hangos, lassú-gyors);
- a folyandárszerű dallamok;
- a konszancia (egyidejűleg megszólaló, különböző magasságú hang teljesen összeolvadó, megnyugtatást keltő együtthangzása);
- disszonancia (egybe nem olvadó hangzás, széthangzás);
- a szekvencia (egy rövid, zenei részlet többször ismétlődik a hangsor egymás utáni fokain).

A barokk zene stílusjegyeit - a mozgóbasszust, a teraszos hangerőváltást, a fennkölt ünnepélyességet, a sokszínűséget összefoglalva megtaláljuk az orgonamuzsikában. A nagy hangerő, a pedálszerkezet és a különböző hangszerek utánzására alkalmas sípsorok (regiszterek) emelték az orgonát a hangszerek királynőjévé. A barokk zene egyik legjellemzőbb, imitációs, többszólamú zenei formája és műfaja a FÚGA (=futás). A téma lépcsőzetesen minden szólamban megszólal.

TÁNC

Medici Katalin francia királyné 1560 táján olasz táncosok és ünnepségrendezők százait hívta a francia királyi udvarba az olasz kultúra terjesztése végett. A korlátlan anyagi támogatás, az ünnepek gyakorisága következtében, s mintegy két évtized koreográfiai, rendezői tapasztalatainak felhasználásával készítette el 1581-ben Belgioioso mester azt a több órán át tartó díszünnepséget, melyet a tánctörténet az első balettként tart számon: Ballet comique de la Reine (a Királyné víg balettje). XIV. Lajos 15 éves korában a nap szerepét alakította az Éjszaka című balettben, mely azért tartott hajnalig, hogy a király - diadalkocsiján - a nappal egy időben jelenhessen meg. A Napkirály elnevezés tehát innen származik.
A Barokk  táncstílusa  leginkább a menüettben érvényesült. A királyi bálokon egyszerre csak egy pár táncolhatta, a többiek csak nézték. Az első menüettet a király táncolta a királynéval végsőkig kifinomult mozdulatokkal, ügyelve az akadémiai táncra jellemző sokrétű szabályokra.
A franciák azonban táncaikat a spanyol és angol néptáncokból is felfrissítették. A XVIII. század második felétől a kor igényének megfelelően Európa-szerte megjelentek a néptáncból kialakuló nemzeti és társastáncok (keringő, polka, mazurka), és megjelent a magyar táncstílus reprezentatív képviselője, a „verbunk" és a „csárdás". A verbunk a látványos külsőségek között zajló, alkalmi mulatozással összekötött táncos katonatoborzást szervező „ Verbung Kommandókról" kapta nevét. Körben és szólóban járt változatát Gvadányi József is leírta 1793-ban Rontó Pál című elbeszélő költeményében. Kezdetben régi stílusú, kötetlen (ugrós-legényes) férfitánc volt. A csárdás a Kárpát-medencében a reneszánsz óta nyomon követhető párostáncból alakult ki.